Időnk oly gyorsan elpereg
egy perc csupán az élet...
de ez a perc lehet csodás
terentő munka
alkotás, amely megőriz téged.
(Várnai Zseni)
A kalandok elõtt
Az erdõ
Kirándulás a folyóhoz
A nagy kaland kezdete
A városban
Indulás a városból
A rohanó élet sok szépségtõl, örömtõl fosztja meg a XXI. század emberét. Ezek közé tartozik az igazi, kiélvezett anyaság is. Amikor még csak leendõ gyermekemre gondoltam, azt mondtam, csak akkor vállalom, ha nem kell már mindig rohanni, megalapozott egzisztenciával fogadhatom Õt e világon. Nem egészen így alakult, mint ahogy sok egyéb sem az életemben. Így aztán rohanok én is, mint oly sok másik ember. Korán indulok dolgozni és késõn érek haza. A kisfiammal alig tudok egy pici idõt eltölteni. Pedig még akkor is kevés az együtt töltött idõ, ha háztartásbeli az anyuka, hiszen csak néhány rövid év, amíg a babából "férfi" lesz. Szinte tegnap volt, amikor megtudtam, hogy babát várok, mapedig a kisfiam 10 éves. Szerencsére még gyermek, cica, aki imád anyához bújni. Esténként csak azért szeretne mesét, hogy hallja a hangomat.
- Mesélsz, anya? - hangzik esténként a kérdés.
- Most arról mesélj, amikor Te még kicsi voltál!
- Mi a nagyobb, egy molekula vagy egy egysejtû?
.
.
Amikor már minden ilyen kérés, kérdés kifogyott, akkor kérte, hogy találjak ki mesét. Így született meg Kispocok. Amikor a honlap elkészítésébe fogtam, kisfiam javasolta, hogy írjam le Kispocok történetét. Így most elkezdem. Egy kicsit lehet, hogy más lesz, de majd Picur segít, hogy azért jó esti mese legyen belõle. Remélem másnak is tetszeni fog.
A történeteket folyamatosan írom, ahogy idõm engedi.
Nevem Kispocok. Magyarországról, egy kisváros folyóparti házának udvarából indulva bejártam a világot. Most elmesélem Nektek kalandjaim történetét.
Egy magyar kisváros udvarában, a kutyaház alatti pocoktanyán születtem. Ott éltem szüleimmel és négy testvéremmel. Jó helyünk volt. A kutyus mindig kapott enni, amibõl mi is csenhettünk magunknak. A ház alatt télen jó meleg volt, nyáron kellemesen hûvös. Egyetlen gondunk a kutya volt. Nem szeretett bennünket. Nagyon óvatosan lehetett csak kimenni a tanyánkról, mert ha észrevett, azonnal üldözõbe vett és nemegyszer majdnem az áldozatai lettünk. Ez az élet azonban egy átlagos pocoknak nem igazán okozott gondot. Nekem annál inkább. Szinte semmit nem láttam a világból, de amit láttam az ahhoz pont elég volt, hogy ne akarjam a tanyán leélni az életemet.
- Drága kislányom – mondta anyukám nemegyszer – a pockok nem szoktak világot járni. Rengeteg veszély leselkedik ránk mindenfelé. Gondolj csak a kutyára, és Õ még nem is a legrosszabb. A macska és az ember az igazi veszedelem. Bár az ember csak akkor bánt, ha bemész a tanyájára és észrevesz, de a macska kegyetlen. Ha meglát, üldözõbe vesz. Nem fog meg azonnal, mint a kutya, csak játszik veled. Képzeld kicsim, azt mondják, hogy a félelemtõl, az izgalomtól édesebb lesz a húsunk-vérünk. Aztán, amikor már nincs kedve játszani és már alig élsz, akkor megesz.
- Milyen az a macska? És az ember?
- Az ember az a magas, óriás, aki minden reggel enni hoz a kutyának. Lehet akármilyen hatalmas, annak ellenére sokszor fél tõlünk. Macskát Te szerencsére még nem láttál. Hasonlít a kutyához, csak kisebb, de nem veszélytelenebb. Sokkal fürgébb nála, kiszámíthatatlan, gonosz. Nem csak akkor támad ránk, ha meglát, vagy ha éhes. Mindig vadászik ránk, keres szimatol, merre talál meg minket. És ráadásul ügyes is, ha észrevett nehéz elszökni elõle.
Félelmetes volt, amiket mama elmondott, de mégsem tántorított el, sõt talán annál inkább menni akartam. Én Világot akartam látni. Elmenni, megnézni a folyópartot, az erdõt és még ki tudja mennyi érdekes hely van a Földön. Aztán gondoltam, sok pocok is élhet rajtunk kívül, õket is szerettem volna megismerni. Elhatároztam hát, hogy lesz, ami lesz, elindulok. Megfigyeltem, hogy mikor, mit csinál a kutyus, hogy vajon merre kell mennem. Gondos odafigyeléssel, tervezéssel kitaláltam, hogy a kapu felé kell indulnom. Egyszer aztán, amikor a kutya az utcán játszó gyerekekkel volt elfoglalva, kiosontam és körülnéztem.
- Jaj, még egy kutya. Most mi lesz? – gondoltam, ugyanis a rácsos kerítés túloldalán egy másik kutya feküdt.
Az a kutya nyugodtabbnak tûnt. Megfontoltabb volt. Amikor észrevett, nem csinált semmit, nem indult felém. De nekem ennyi elég volt, gyorsan visszaosontam a pocoktanyára.
- Látod-látod – mondta édesanyám – rengeteg veszély fenyeget. Még ki sem jutottál az udvarból, máris újabb ellenségre találtál.
- Ne aggódj, mama, nem lesz semmi bajom. Vigyázok nagyon magamra. És biztos találok magamnak társat is az útra.
- Nem hiszem kicsim. A pockok békés nyugodt lények, nem való nekik az utazás és ezt tudják is.
Hiába volt a figyelmeztetés, én nem tettem le a tervemrõl. Legközelebb kimerészkedtem a rácsos kerítésen túlra. A másik kutya nem bántott. De visszamenni nagyon nehezen tudtam. Viszont azt is tudtam, hogy csak a rácson kell átjutnom, és akkor indulhatok is tovább, nem kell nagyon félnem.
Ezzel a tudattal hajtottam álomra a fejemet. Szépet szerettem volna álmodni arról, hogy kint vagyok a nagyvilágban és nagyokat sétálok a szabadban egy kedves pocokfiúval.
Aludj Te is kis barátom, jó éjszakát, szép álmokat neked. Holnap folytatom a történetemet a kerítésen túli világról.
Mire felébredtem, már eldöntöttem, hogy ma útnak indulok. Azt tudtam, hogy az udvar végében erdõ van. Azt akartam megnézni elõször. Igaz, hogy a másik oldalon, nem ahol a múltkor kinéztem. Arra nehezebb lesz, azt láttam, mert sokkal messzebb van a rácsos kerítés, és csak egy kõ van útközben, ami alá el lehet bújni, és néhány fûcsomó. Mivel már régóta figyeltem a kutyát, tudtam, hogy reggel az ember kijön a házból megetetni, megitatni õt, akkor a kutya annyira örül, hogy semmi másra nem figyel csak az emberre. A baj csak az, hogy az ajtó, ahol kijön, az erdõ felé van. Elhatároztam hát, hogy még kora hajnalban elbújok a kõ mögé és amikor a kutya a gazdájára figyel, elszaladok a rácsos kerítésig és kibújok rajta. Abban csak reménykedhettem, hogy ott nincs másik kutya.
Még sötét volt, amikor felébredtem és kinéztem az ól alól. Nem láttam senkit, nem mozdult semmi. Óvatosan kibújtam és iszkiri, gyorsan elszaladtam a kõig elbújni mögé.
- Sikerült – gondoltam kalapáló szívvel már a kõ fedezékében – és nem is volt olyan nagyon nehéz – vigasztaltam magam, bár ez nem egészen volt igaz. Ha õszinte akartam volna lenni magamhoz, be kellett volna ismernem, hogy bizony féltem. De már elindultam és úgy gondoltam, most nem fordulhatok vissza. Így aztán amikor kijött az ember, gyorsan, nagyon-nagyon gyorsan elszaladtam a ház mellett a kerítésig és átbújtam rajta.
- De jó! egy farakás. Alatta jót lehet pihenni. – szinte felkiáltottam örömömben, de még idõben rájöttem, hogy azzal nagyon felhívhatom magamra a figyelmet és abból még baj is lehet. Így aztán némán bebújtam a farakás alá és elszundítottam kicsit.
Nem aludtam sokat, csak éppen kifújtam magam. Amikor körülnéztem, csodálatos táj tárult elém. A ház mögött egy domb húzódott, amin rengeteg erdõ állt – legalábbis akkor én úgy gondoltam. Sok fa és bokor volt ott, sok-sok színben pompázott a világ. Kutyát nem láttam sehol. És nem láttam más élõlényt sem. Felbátorodtam és elindultam. Próbáltam észrevétlen maradni, de nagyon kicsi volt a fû. Szedtem gyorsan a lábamat, és bátorság ide vagy oda, az elsõ bokorban gyorsan meghúzódtam.
Csend volt. Csak a madarak hangját hallottam. Találtam finomságokat, még igazi egész mogyorót is. Nagyon sok szépség rejlett a domboldalon. Nagyon élveztem a barangolást. Szinte minden lépésnél újabb és újabb dolgokat fedeztem fel. Egyetlen bánatom volt csak.
- Hát itt nem lakik senki? Miért ilyen kihalt minden?
Szinte azonnal történt: megmozdult a föld a lábam alatt. Halálra rémültem. Annyira, hogy félelmemben még megmozdulni, elszaladni sem mertem. És a föld csak hullott-hullott, egy dombocska termett mellette. Éppen magamhoz tértem és el akartam szaladni, amikor a kis földkupac tetején megjelent egy koromfekete állatka. Furcsa kis lábacskái voltak. Mintha nehezen látott volna. Sokmindent el lehetett róla mondani, de hogy félelmetes lenne, azt nem, így aztán nem futottam el, csak álltam kíváncsian. Amikor már a fél teste kint volt, úgy gondoltam, talán megszólíthatom.
- Jó napot kívánok. Kispocok vagyok. Nekem kihez van szerencsém?
Képzeljétek, jobban megijedt, jobban félt mint én. Azonnal visszahúzódott a földbe. Nem is láttam itt többször. Vártam egy kicsit, végül aztán továbbindultam. Nem túl messze onnan, ahol az elõbb felbukkant a fekete állatka, újabb halom kezdett emelkedni. Gondoltam, hogy Õ lesz megint, így közelebb merészkedtem. A lyukhoz közel álltam meg, nagyon közel. Így aztán amikor elõbukkant az ismeretlen, nem csak a hangomat hallhatta, de láthatott még akkor is, ha gyenge volt a szeme.
- Te voltál az elõbb is? – kérdezte a földbõl elõbújt kis állat – nagyon megijesztettél. Csak úgy remegtem, mire elég mélyre jutottam a járatomban. Látod, még neveletlen is lettem a riadalomtól. Még csak nem is köszöntem. Jó napot kis barátom. Én a vakond vagyok. Itt élek a családommal már egy ideje. De sajnos egyre kisebb lesz a lakható területünk, mert az emberek egyre több szennyet engednek a földre, földbe. De itt jól érezzük magunkat. Az itt lakó emberek azért még vigyáznak, csak az a baj, hogy Õk pedig nem szeretnek minket. Nem tudom, miért zavarjuk õket.
- Mibõl gondolod, hogy zavarjátok õket? Tõletek is félnek? Az én anyukám azt mesélte, hogy bármily hatalmasak, a pockoktól félnek. Pedig mi nem bántjuk Õket. Ti bántjátok az embert?
- Jaj! Dehogy. Mi inkább jót teszünk nekik. Megesszük a földben élõsködõ tetveket, rovarokat. Kellünk ahhoz, hogy az egyensúly megmaradjon a talajban. Ennek ellenére az ember nem néz minket jó szemmel. Képzeld volt már, hogy el akarta árasztani a járatainkat vízzel. Még szerencse, hogy elég nagy volt a vakondvár már akkor is, így aztán túléltük a merényletet.
- Annyira veszélyes az ember? Miért szennyezi a földet?
- Ha én azt tudnám, de nem tudom. Nem is értem. Egyre rosszabb lesz így, de csak nem hagyja abba. Remélem egyszer rádöbben…, jaj, vigyázz! Hallom a kutyát!
Erre a kisvakond már el is tûnt a föld alatt. Én éppen be tudtam húzódni egy terebélyes bokor alá, mire a kutya odaért. Szerencsére a szelíd kutyus volt az, így riadalmam csökkent egy kicsit. De amikor a kutya eltûnt és sehol nem láttam mozgást, elindultam gyorsan a kerítés felé. Ez a mai egy jó kis kirándulás volt. Bemelegítés a nagyobb útra. Arra azonban nem is gondoltam, hogy még nem ért véget az aznapi kalandom.
Nem volt messze az erdõ széle. Eszembe sem jutott, hogy félnem kellene amíg a kerítést el nem érem, hiszen ott leskelõdik csak rám veszély a kutya személyében. Így egy kicsit elmélázva, csodálva a szép világot bandukoltam a dombról lefelé, az erdõ széle felé. Mivel nem voltam résen, nagyon megijesztett az a nagy fekete állat, aki egyszer csak elém toppant.
- Most végem, ez biztosan a macska! – gondoltam.
El akartam iszkolni vissza az erdõbe, de ott is állt egy olyan nagy állat. Ahogy körülnéztem, láttam, hogy körbevettek. Egyenlõre nem támadtak ugyan, de nagyon félelmetesen figyeltek engem. A félelem bátorrá tett.
- Szép kis macskák vagytok, ilyen sokan akartok egyetlen kis pocokra támadni! – kiáltottam.
Nagyon megdöbbentem, amikor a mondatom hatására mindannyian a hasukat fogták nevettükben.
- Hallottátok? Macskának néz bennünket! – kacagott az egyik, teli szájjal.
- Miért nem macskák vagytok? – Kérdeztem, még a bennem dörömbölõ izgalomról is megfeledkezve.
- Dehogy vagyunk macskák. Mi a patkányok vagyunk. Látom, Te egy nagyon buta pocok vagy, hogy nem ismered még a macskát sem. Honnan kerültél ide?
- Itt lakik a családom a kerítés túloldalán a kutyaház alatt.
- És Te mit keresel a kerítésen kívül?
- Szerettem volna egy kicsit körülnézni a világban.
Erre újra éktelen nevetésben törtek ki a patkányok.
- Egy világjáró pocok, aki szinte semmit nem tud a körülötte lévõ világról! Figyelj, Te kis vacak! Gyorsan tûnj el innen, akkor nem bántunk! De ne kerülj többet az utunkba, mert megbánod! Itt úgysincs semmi ennivaló, semmi jó kis szemét. Éppen a szomszédos házból indultunk vendégségbe a másik szomszédba. Ott vannak állatok, vannak emberek, akik nem takarítanak annyira, mint itt, ott majd jót dézsmálunk a szemétbõl. Szerencséd, hogy ez így van, így most épségben elengedünk.
- Köszönöm. – hebegtem, és már iszkoltam is a farakás alá. Még azzal sem törõdtem, ki van a közelemben, de szerencsére nem fenyegetett több veszély.
Egy rövid pihenõ után, amikor a kutya nem volt a láthatáron, gyorsan hazaszaladtam a szüleimhez és testvéreimhez. Nagyon örültek nekem. De azért egy kicsit ki is kaptam, amiért „nem férek a bõrömbe” és elmentem.
- Remélem ennyi elég volt a világlátásból – simogatta meg anyukám a fejemet.
Én inkább kikerültem a választ:
- Nagyon-nagyon szeretlek Mami! – ezzel a mondattal el is aludtam azonnal
Hát ennyi volt az elsõ kirándulásom a nagyvilágba. Sok mindent megtanultam, de annál inkább menni akartam tovább. Álmaimban újabb helyek, újabb barátok vártak.
Aludj Te is és álmodj nagyon szépeket!
Én igazán szófogadó kispocok akartam lenni, de nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elõre eltervezzük. Ezért aztán szerencse, hogy nem ígértem meg anyukámnak, hogy nem megyek el többet. Másnap a folyónál kötöttem ki, errõl mesélek ma nektek.
Gyönyörû napsütéses õszi nap virradt ránk. Kipihenten, nyugodtan, boldogan ébredtem. A testvéreim alig várták, hogy meséljek nekik az erdõben tett látogatásomról, így aztán elhelyezkedtünk kényelmesen a kutyaház alatt, és én mesélni kezdtem. Testvéreim egy ideig némán hallgatták a beszámolómat, aztán egyre többször szóltak bele hitetlenül, vagy kérdeztek vissza, hogy ellenõrizzék, tényleg igazat mondtam-e. Elképzelni sem tudták, hogy amiket meséltem, tényleg megtörténtek, és úgy történtek, ahogy elmondtam azokat. A legnagyobb bátyám egyszer aztán elfordult, kinézett a kutyához és megszólalt:
- No, ha olyan bátor vagy, indulj el ma is! Tudom, hogy úgysem mersz kimenni a kutya mellett.
Hát, ahogy kinéztem, tényleg féltem egy kicsit, de láttam, hogy a kutya kihasználva a napsütést békésen alszik a rácsos kerítés távolabbi sarkában. Gondoltam, most majd meglátjátok, hogy nem füllentek, és kiiszkoltam a rácsos kerítésen. Tudtam, hogy a másik kutyus ott van, de bíztam benne, hogy Õ nem fog bántani. Nem is láttam õt. Biztosan napozott valahol. Így nem volt egyéb akadály, mint ki kellett bújnom az ember udvarát lezáró nagykapu alatt, és már kint is voltam az úton.
Igen furcsa az útnak nevezett terület. Egy széles, sötét, kemény sáv szalad messze, azon nem nõ fû és semmi egyéb sem. Az emberek aszfaltnak nevezik a fekete anyagot, amivel az utat burkolják.
Álltam az út szélén és körülnéztem. Képzeljétek, az egyik pillanatban még nem láttam semmit, aztán mintha a semmibõl termett volna elõ, egy nagy furcsa szörnyeteg rohant felém. Nagyon hangos volt. Láttam már hasonlót az udvaron állni, de nem tudtam, hogy ilyen fürge. Szerencsére csak elrohant mellettem, és szinte már nem is láttam. Most már tudom, hogy egy autó volt, ami elszáguldott mellettem. Nagyon erõs és nagyon veszélyes. Már azt is megtanultam, hogy az úton lehetõleg a kijelölt helyen, és csak alapos körülnézés után szabad átmenni, akkor, amikor sehol sem látok semmit, amikor nem jön autó.
A nagy ijedtség után észrevettem, hogy az út túlsó oldalán van egy széles füves rész, ahol talán elbújhatok egy kicsit. Tele voltam ugyan szorongással, de gyorsan ráléptem az aszfaltra – nem éreztem semmi rosszat közben – és átszaladtam. Addig észre sem vettem azt a hatalmas barna, szomorú szemû állatot, aki ott állt egy néhány oszlopból összeállított kerítés mögött. Hatalmas volt ugyan, de szép volt a szeme és kedvesnek látszott, így nem szaladtam el, csak egy kicsit arrébb húzódtam, amikor lehajtotta hozzám a fejét.
- Szervusz, Kispocok. Ne félj Tõlem, nem bántalak. Téged még nem láttalak itt. Honnan kerültél elõ?
- Jó napot kívánok. Itt lakunk abban az udvarban – mutattam az út másik oldalára. – Kérem, megkérdezhetem, hogy kihez van szerencsém?
- Hát Te nem tudod, hogy én a Ló vagyok? Nálatok milyen állatok élnek, hogy nem ismered a lovakat?
- Nálunk rajtunk kívül csak kutyák vannak. De tegnap körülnéztem az erdõben, ahol a vakonddal találkoztam, aki az erdõ szélén lakik, és összefutottam a patkányokkal – Õk nem voltak szimpatikusak nekem – akik a szomszédba mentek, mert ott van szemét, és azt mondták, ott fognak enni. Mást én nem ismerek. De tudok még a macskáról, akirõl anyukám beszélt, de õt még nem láttam.
- Azt hiszem, szerencséd van, mert õ, ha teheti, megeszi a pockokat. Vigyázz nagyon magadra, mert erre lakik egy nagy szürke-fehér macska, és sokszor jár erre.
- Köszönöm szépen a figyelmeztetésedet, majd résen leszek, hogy meg ne tudjon fogni. De ha nem haragszol, most elbúcsúzom, mert szeretném látni a folyót. Egyszer a nagypapám mesélt róla és érzem is az illatát, így hát megyek. A viszontlátásra.
- Szervusz Kispocok. Örülök, hogy találkoztunk.
Ezzel elindultam az út menti fûben arra, amerrõl a víz illatát hozta a szél. Még egyszer át kellett mennem az úton, hogy elérjem a nádast. No, az egy nagyon érdekes világ. A magas, karcsú nádak alatt hûvös, kicsit nedves volt a föld. A neszek, amik minden felõl hallatszottak félelmetesek is voltak, de egyszerre szépek is. Hol itt, hol ott zizzent meg a fû, egyszer itt, másszor ott szólalt meg egy madár. Óvatosan mentem tovább, már éreztem a folyó közelségét, de még nem találkoztam senkivel. Annál jobban megijedtem, amikor közvetlen közelrõl meghallottam egy autó hangját és egyszerre több kutya kezdett éktelen ugatásba. Látni nem láttam egyiket sem, de a félelem nagy úr, így aztán elkezdtem szaladni, ahogy csak a lábam bírta.
Észre sem vettem, hogy kiértem a nádasból és közvetlenül elõttem ott volt a folyó. Megállni már nem tudtam, de szerencsére – õsz lévén – levelek, ágak úsztak a vízen, így az egyikre rá tudtam ugrani és megkapaszkodni benne. De ez még nem jelentette a menekülést, hiszen ágastul-levelestül sodort a víz magával.
Jaj, de megbántam, hogy nem fogadtam szót anyukámnak. Ó, ha én még egyszer hazaérek- gondoltam magamban.
Mindez még nem volt elég, alig valamivel elõttem csak úgy forgott, zuhogott, zubogott a víz. Egy zöld állatka sütkérezett a napon. Szerencsére észrevett és gyorsan rám kiáltott.
- Figyelj! Elõtted egy zubogó. Ha nem akarsz a hideg vízbe pottyanni, ugorj ki, amikor az örvény közelebb hozza a parthoz az ágadat!
Természetes volt, amit mondott, de ha nem szól, eszembe sem jutott volna, annyira rémült voltam. De a figyelmeztetés magamhoz térített, és partközelbe érve azonnal ugrottam. Csukott szemmel, de a parton értem földet. Zakatoló szívvel köszöntem meg az idegen segítségét.
- Jó napot kívánok. Köszönöm szépen a segítséget. Kispocok vagyok, örülök, hogy találkoztunk.
- Jó napot, jó napot – köszönt Õ is mosolyogva – Én Gyíkapó vagyok. Hogy kerültél a vízre, hiszen a pockok nem tudnak úszni!
- Nagyon megijedtem a kutyaugatástól és annyira szaladtam, hogy már nem tudtam megállni. Szerencsére erre úszott az a faág, amiben megkapaszkodhattam. Ezek szerint Te ismersz pockokat?
- Hát persze. Pockokat, mezei egereket és még sok másik állatot is.
Közben mellénk érkezett egy duci barna-zöld ugráló teremtmény is.
- Én is ismerek sokakat – szólt közbe Õ is. – Én a béka vagyok.
- Van szerencsém! – üdvözöltem Õt is – Mennyi állatka él erre, akirõl én még nem is hallottam. És milyen kedvesek majdnem mindannyian.
- Ezek szerint már találkoztál a patkányokkal? – kérdezte mosolyogva Gyíkapó.
- Igen.
- Nem kell nagyon félned. Õk a kivételek. Az állatok többsége nem bántja a másikat, csak ha éhes. Akkor is csak azokat, akik táplálékul szolgálhatnak neki. Igazi veszedelmet a ragadozó madarak jelentenek, Velük vigyázz!
- Köszönöm szépen a jó tanácsot. Kérem…. Tudnátok segíteni Nekem? Haza szeretnék menni, de nem tudom merre induljak. Ijedtségemben nem figyeltem eléggé.
- Hát persze. Menj a folyó mellett arra, ahonnan a kutyaugatást hallod, arról jöttél. A kutyáktól nem kell félned, Õk be vannak zárva. Szegények, elhagyta õket a gazdájuk, és nem messze egy nagy ház udvarában várják ketrecekben, hogy valaki értük jöjjön. Õk nem tudnak bántani téged. De igyekezz, lassan sötétedik, akkor pedig nehezebben találsz haza és egy kicsit veszélyesebb is.
- Köszönöm a jóságotokat. Remélem, találkozunk még. Viszontlátásra.
Miután elköszöntem újdonatúj barátaimtól, gyorsan elindultam haza. Óvatos voltam, még emlékeztem találkozásomra a patkányokkal, és arra is, amire a ló és Gyíkapó figyelmeztetett.
Családi csetepatéra érkeztem haza. Édesanyám szidta a bátyámat, amiért kiprovokálta, hogy elinduljak, és a többieket, amiért nem tartottak vissza. De amikor beléptem, mindenki felderült, és boldogan fogadtak.
- Látom, picim, javíthatatlan vagy. – mondta anyukám átölelve engem. – Arra kérlek, bármilyen nagy is vagy már, azért beszéljük meg, mielõtt bármerre is elindulnál.
- Drága Anyuci! Ne haragudj rám, kérlek, de világot szeretnék látni. Sokat tanulni, sok mindent megismerni. Így megint el fogok menni, és lehet, hogy sokáig vissza sem jövök, de elõtte szólok neked.
Megpusziltuk egymást és leültünk vacsorázni. Nagyon jó volt, mert addig eszembe sem jutott, hogy még nem is ettem. Aztán tele pocival, elálmosodva, az új barátságok tudatával feküdtem le aludni.
Te is aludj jól kis barátom. Jó éjszakát!
A következő reggelen leültünk a szüleimmel megbeszélni a terveimet. – Azt azért el kell mondanom, hogy pocok korban én már felnőtt voltam akkor. – Aztán mégsem úgy alakultak a dolgok, mint ahogyan megbeszéltük. A véletlen még a legjobban kidolgozott terveket is képes keresztülhúzni.
Szüleim látták, hogy tántoríthatatlan vagyok, és mindenképpen elindulok. Bele is törődtek, azonban kérték, hogy egy kicsit még várjak az indulással. Meg szerették volna mutatni a macskát – ami nagy bátorságra vall tőlük – és szerették volna, ha megvárom a nagybátyámat, aki megígérte, hogy meglátogat egyszer minket. Vele azért szerették volna, ha találkozom, mert ő Budapesten lakik. Budapest Magyarország fővárosa. Rengeteg ember lakik ott, és ott egészen más az állatok élete is.
Anyukámék erről nem sokat tudtak, mert ők még nem jártak a kerítésen kívül, de annyi azért a fülükbe jutott, hogy egér és patkány bizony bőven akad a nagyvárosokban. Ez egy kicsit ugyan elrémisztett, de nem vette el teljesen a kedvemet.
A beszélgetés után gondoltam, egy kicsit körülnézek a rácsos kerítésen kívül az ember udvarában. Amikor a nagy kutya nem figyelt gyorsan kiosontam. Szerencsétlenségemre majdnem beleszaladtam a szelídebb kutyusba.
Féltem ugyan, de mivel nem támadott rám azonnal, nem szaladtam el, hanem válaszoltam.
- Jobban tennéd, ha nem jönnél ide. A gazdáim nem szeretnek benneteket. No nem általában a pockokat. Nincs velük semmi bajuk, ha nem az Ő otthonukban laknak, de Ti itt laktok és többször előfordult már, hogy bemerészkedtetek a garázsba. Sőt, amikor a lakásban találtak egeret, akkor kimondottan mérgesek voltak.
- Igen, mesélték, hogy egyszer a nagymamám bement itt azon az ajtón, amin Te közlekedsz. Szegény nagyon éhes volt és eltévedt egy kicsit. Éppen a kiszóródott ennivalódból szeretett volna csipegetni, amikor bejött egy ember. Azt mondják, nőnemű volt és nem bántotta a mamát. Meglátták egymást, a mama mozdulatlanul, némán ült, az asszony meredten nézett rá, de aztán elment. Mamának sem kellett több, gyorsan eliszkolt onnan, alig várta, hogy hazaérjen. Többet nem volt az az éhség, ami behajtotta volna. De azt még mindig nem értem, miért nem szeretnek minket az emberek, miért haragszanak, ha bemegyünk hozzájuk. Mi nem bántunk senkit.
- Az igaz. De a szagotokat az ember bűznek érzi, és amikor megrágjátok a különböző dolgaikat, akkor nagy kárt tudtok okozni nekik.
- Mi ezt nem tudtuk, és nem is akarunk soha rosszat tenni sem, de néha fázunk, és éhesek vagyunk, akkor pedig el kell indulni, keresni jó helyet és élelmet. De én nem fogom zavarni az embert, mert elutazom, és csak nagyon soká fogok hazajönni. Mi ez? Mi történik? – kérdeztem hirtelen, mert zajt hallottam és a kutya is felugrott. Nem is válaszolt, csak elszaladt a kapuhoz.
A másik kutya a rácson túl örömmel rohangált. Szerencsétlenségemre megjöttek az emberek. Nagyon megijedtem, különösen azért, mert nem tudtam visszamenni a kutyától a ház alá. Így aztán nem volt más választásom, mint beszaladni a kutya ajtaján az ember házába. Mivel éppen ezelőtt beszélgettünk a kutyával erről, nagyon aggódtam, hogy most mi lesz, hiszen az ember megérzi a szagomat.
Elbújtam, amennyire csak tudtam. Éppen jókor, mert ekkor kinyílt egy hatalmas ajtó, ami ebbe a helységbe vezetett és nem sokkal később megjelent egy autó. Szinte levegőt venni is alig mertem. Aztán minden elcsendesedett. Gondoltam, várok egy kicsit mielőtt elindulnék. És képzeljétek mi történt! Elaludtam, aminek aztán súlyos következményei lettek.
Arra ébredtem, hogy a nagy ajtó zörög. Nagyon megijedtem, nem is gondolkodtam azon, hogy mi történik, csak elkezdtem szaladni. Igen ám, de közben nyílt a nagy ajtó én pedig a helység közepén voltam az autó alatt. Nem volt más választásom, felugrottam a hozzám legközelebb eső helyre, félelmetes volt. Minden hideg fémből készült. Mivel nem volt mit tennem óvatosan bujkálva a hozzáférhető réseken megpróbáltam biztonságos helyet keresni magamnak. Találtam is olyat, ami már nem is volt olyan hideg. Jól elbújtam és éppen kezdtem volna jól érezni magam, amikor megmozdult a világ. No, még jobban összehúztam magam és vártam, hogy most mi fog történni. Aztán nyugalom lett, de sajnos nem tartott soká. Hol egy pillanatra megállt minden, hol újra elindult. És ez így ment sokáig. Egyszer aztán abbamaradt a mozgás és nem is kezdődött újra. Óvatosan előmerészkedtem és leugrottam. Még éppen jókor, mivel szinte azonnal elindult valami a fejem felett. Kiderült, hogy az autóban voltam. De mindegy, majd csak lesz valahogy, gondoltam, miközben körülnéztem.
Nagyon különös világban találtam magam. Itt fordított volt minden. Annyi volt az aszfalt, mint otthon a zöld és annyi volt a fű, mint otthon az aszfalt. Folyamatosan rohantak mellettem az autók. A házak pedig óriásiak voltak. Fogalmam sem volt merre járok. A szagok is nagyon különösek voltak. Egyetlen dolog volt ismerős: a folyó illata, így aztán el is indultam arra.
A múltkor a folyópart felé menet a nádas igen különös-csendes volt, itt most minden nagyon hangosnak tűnt. Nehezen haladtam a víz felé, mert minduntalan házak álltak az utamban és sok helyen kellett az úton is átmennem. Nem volt egyszerű, mert több autó volt az úton, mint amennyiről el tudtam volna képzelni, hogy létezik.
Egyre közelebbről éreztem a víz megnyugtató illatát. Nagyon örültem, amikor kikerültem a házak közül, és nem láttam az óriásokat magam körül. Annál jobban meglepődtem, amikor megpillantottam a folyót. Óriási volt az is. De legalább nem rohangáltak az autók körülöttem tömegével. Közelebb merészkedtem. Képzeljétek, a folyópart kőből volt. Gondoltam bebújok egy lyukba a kövek között, és onnan körülnézek egy kicsit.
Igen különös világ tárult elém. A nagy folyón is házak voltak, olyan is volt közöttük, amelyik úszott a vízen, és olyan is, amelyik csak állt a part közelében.
Sokáig néztem a hullámzó vizet és a különös építményeket. Annyira belemerültem a nézelődésbe, hogy észre sem vettem, hogy valaki közeledik.
- Szia! Attól nem, de tőled alaposan megijedtem. – válaszoltam a kisegérnek, aki mellettem állt. – Kispocok vagyok és most érkeztem. Te ki vagy?
- Én Egérke vagyok. Itt lakom nem messze, annak a háznak az alagsorában – mutatott egy hatalmas házra a hátunk mögött az út túloldalán. – A barátaimmal jöttünk ki játszani egy kicsit. Éppen bújócskázunk. Itt a parton a kövek között nem nehéz elbújni. … Pszt! Már hallom is a többiek hangját. Maradj csendben, kérlek. Nehogy elárulj minket.
Alaposan összehúztam magam. Egérke ugyan aranyos volt, de még annyira idegen volt minden, hogy jobbnak láttam, minél kevésbé feltűnni. No, meg én is szerettem bújócskázni otthon a testvéreimmel, és nem akartam elárulni újdonsült barátomat. Bármennyire csendben maradtunk, akkor is megtaláltak minket. Egy nagyobb egérfiú lelt ránk.
- Ne bántsd! – szólt rá barátnőm. – Látod, mennyire megszeppent. Kispocok idegen ebben a városban, csak most érkezett.
- Jól van, no! Nem akartam bántani. – válaszolt, majd felém fordult. – Marci vagyok. Szervusz. Mi járatban vagy erre?
Miután én is bemutatkoztam, elmeséltem, hogy világot szeretnék látni, valamint az eddigi történetemet is.
- Gondolom, ma már nem akarsz továbbindulni, gyere, a szüleim biztosan örömmel látnak Téged – invitált kedvesen Egérke.
Így aztán mindannyian elindultunk a nagy ház felé. Útközben megismerkedtem a többi kisegérrel is. Valamennyien nagyon kedvesek voltak, csak én egy kicsit vadnak találtam Őket. De ez talán érthető, hiszen Ők nagyvárosi egerek, míg én egy szelíd vidéki kispocok vagyok.
A házba egy pici ablakon jutottunk be. Az alagsorban sok szoba volt, lényegesen kisebbek, mint a garázs. Sok érdekes dolgot láttam bennük, de nem nagyon volt időm körülnézni, ha nem akartam lemaradni Egérkééktől. Nemsoká bebújtunk egy rácsos ajtón át az egyik helységbe. Ott zsákokban ruhát, játékokat és csomagba kötött papírt tároltak az emberek. Itt lakott Egérke és családja. A szülei nagyon kedvesen fogadtak. Megkínáltak vacsorával. Nagyon finomat ettünk. Úgy hívják, hogy kenyér. Állítólag az emberek ezt nagyon szeretik, de vendéglátóim azt mesélték, hogy ennek ellenére igen sok kerül belőle a kukákba és az utcára, így mindig jócskán kerül kenyér Egérék asztalára. Vacsora után megmutatták, hol fogok aludni.
Elalvás előtt még duruzsoltunk egy kicsit Egérkével. Beszélgetés közben kiderült, hogy a város, ahová érkeztem Budapest. A nagy folyót Dunának hívják, és a házak rajta a hajók, amelyekkel a vízen is lehet közlekedni.
Nemsoká jó éjt kívántunk egymásnak. A fárasztó nap után könnyen, gyorsan elaludtam.
Jó éjszakát kis barátom, aludj Te is jól és álmodj szépeket.
Másnap reggel ébredéskor egy kicsit zavart voltam- Hol vagyok?- nyögtem fel.Persze azonnal eszembe jutott az előző nap, és már tudtam, hogy Egérkééknél töltöttem az éjszakát.
Közben ők is felébredtek.
- Szeretnél egy kicsit körülnézni a városban?- fordult hozzám Egérke mamája.
-
Igen! Nagyon!
-
Akkor reggeli után elindulunk egy kis sétára.Így aztán elindultunk a városba.
Mennyire más volt ez, mint az én otthonom! A sok-sok hatalmas ház között csak egészen kicsi területek voltak zöldek, füvesek. Amikor odaértünk, elmondták, hogy ezek a parkok. Alaposan meg is ijedtem. Alig léptünk a fűbe, máris egy hatalmas kutya rohant felém. Nosza, több se kellett! Megpöndörödtem a tengelyem körül és megiramodtam … volna visszafelé, de egyenesen Egérúrnak rohantam.
- De … a kutya! Jön! Megesz!
- Miért tenné? – nézett rám döbbenten Egérbácsi.
- Hááát…, nem is tudom. Az ember és a kutyája nem szeretnek minket.
- Miket beszélsz!? – csapta össze kezét Egérmama – Nincs hozzájuk sok közünk. Mindannyian éljük a saját életünket. Arra azért vigyázunk, hogy ne kerüljünk az emberek útjába, hisz oly nagyok, de azért ok nélkül nem kell halálra rémülni! A kutyáknak is kell egy kis levegőzés. A parkokba viszik őket a gazdáik sétálni.
- Sétálni? Levegőzés? Miért? Hol laknak a kutyák?
- Hol laknának? Az emberekkel a házakban. Milyen különös kérdéseid vannak!
- Inkább a válaszok azok. Nálunk … - és elmeséltem, hogy nálunk vidéken hol és hogyan élnek az állatok. No már azt a keveset, amit tudtam róla, hiszen emlékeztek rá, hogy nem jártam nagyon sok helyen.
Beszélgetés közben elsétáltunk a Dunához. Nagyon érdekeltek a vízen úszó házak, a hajók. Szép idő volt, így nyugodtan ülhettünk a parton a kövek között, és nézhettük a hajókat. Különbözőek voltak. Volt közöttük keskeny, hosszúkás, amiben csak egy-két ember ült. Csendben siklott a vízen, csak az evezőcsapások hallatszottak. Az emberek azzal hajtották a hajót tovább. Aztán voltak nagyobbak, melyek hangosak és gyorsak voltak, már több utassal. És voltak hatalmasok is! De mekkorák! Nagyon impozáns, szép látványt nyújtottak. Nekem ezek tetszettek a legjobban. El is döntöttem, hogy ha tehetem, egyszer fel fogok szállni egy nagy hajóra is. Persze ezek sem voltak mind egyformák. Volt közöttük, amelyiken sok-sok ablak volt, ezeken emberek is voltak sokan, és volt, amelyik zárt volt, ezen csak néhány ember utazott.
Miután kigyönyörködtük magunkat a folyó szépségében és a hajók látványában, elindultunk a parti kövek között arra, amerre a folyó is folyt. A házak egyre szebbek lettek mindkét oldalon. Hidak is íveltek át a folyó felett. Azokon az autók és az emberek mentek át az egyik partról a másikra. Amit én a túlpartnak véltem, az csak részben volt az. A Dunában Budapesten van egy sziget, a neve: Margitsziget. Azt is megtudtam, hogy régen Nyulak szigetének hívták. De IV. Béla király 1242-ben született leányának, Árpád-házi Szent Margitnak itt építtetett kolostort. Mivel nem értettem, ez mit jelent, megkérdeztem házigazdámékat. Elmondták, hogy IV. Béla magyar király volt. A leánya, Margit, egy kolostorban nevelkedett, ahol olyan nők laknak, akik soha nem mennek férjhez, életüket szerényen, alázatosan, egymás között élik.
Egy kicsit messzebb csodálatos épület áll a Duna partján. Ez a Parlament. Hatalmas, gyönyörű ház, amiben az emberek a szabályaikat – ők törvényeknek hívják azokat –, alkotják. A folyó másik oldalán egy hegyen áll a Budai vár, ahol régen a királyok is laktak. Nem messze tőle egy magasabb hegy emelkedik, amit Gellért hegynek neveznek.
- Mit jelent az, hogy Gellért? – kérdeztem.
- Nem jelent semmit. A Gellért szintén név, mint a Margit is. Szent Gellért püspök volt – ez egy egyházi méltóság –, és az első magyar király, Szent István fiának nevelője. Ezen a helyen halt meg. Róla nevezték el a hegyet.
- Mennyi érdekes történet! – kiáltottam fel.
- Igen, – mondta Egér mama – a történelem, amely elmeséli, mi minden történt sok-sok évvel ezelőtt az emberekkel, nagyon érdekes. Sok tanulságos, különös, szép dolgot mond el a régmúlt időkről.
Közben igen messze kerültünk a háztól, ahol Egérkéék laktak, így aztán gyorsan visszafordultunk és igyekeztünk haza. Útközben annyit még megtudtam, hogy nagyon kell vigyázni a városokban, mert macska és kutya is van sok, akinek nincs gazdája, aki kóborol, Ők pedig veszélyesek lehetnek. Ezen egy kicsit csodálkoztam. Nem igazán értettem eddig sem, hogy hogyan élnek együtt az ember és az állatok. Meglepett a gazdátlan állatok léte. Egér néni elmesélte, hogy egyszer találkozott egy nagyon sovány, éhes, agyongyötört kutyussal, aki ennek ellenére igen barátságos volt. Ő elmondta, hogyan lett belőle kóbor kutya.
A kutya már nem igazán tud megélni az ember nélkül. Az ember, a tulajdonságainak megváltoztatására addig nemesítette – ez azt jelenti, hogy kiválogatta az anyukát és az apukát, akiktől kölyköt szeretett volna – amíg az teljesen háziasodott, függővé vált az embertől. Az ember nagyon szereti, de ez nem mindenkire igaz. Legtöbbször a gyerekek szeretnének kiskutyát. A kölyökkutya nagyon aranyos. Picike, játékos, csak aztán megnő, no és persze, mint minden élőlény, gondoskodást igényel. A városban különösen. Etetni, itatni kell, és mivel lakásban lakik, rendszeresen ki kell vinni sétálni, hogy egy kicsit mozoghasson, és a szükségleteit elvégezhesse. A tisztességes gazdi a többi emberre is tekintettel, felszedi a kakit, és a kijelölt kukába dobja, de ezt nagyon kevesen teszik meg. Az utcán maradt ürülék miatt a többi ember haragszik, és általában nem a gazdikra, hanem a kutyákra, ami igen igazságtalan.
A lakásban lakó kutyákat fokozottan tisztán kell tartani. Különben piszkos lesz tőlük a lakás. No és a kutyáknak is van szaguk. Meglepődtem, amikor kiderült, hogy az ember nem csak a mi szagunkat tartja kellemetlennek, de a kutyákét is, ha azok nem teljesen tiszták.
A gyerekek sokszor addig könyörögnek a szüleiknek, hogy vegyenek kiskutyát, amíg a felnőttek megveszik nekik. Holott nekik tudni kell, hogy a gyerekük ellátja-e majd a kis barátját. Szeretni fogja-e akkor is, ha már megnőtt. De sokszor megunják a gyerekek könyörgését, és a józan ész ellenére is megveszik a kutyust. Később, amikor a kis állat már nagyobb, több gond van vele, a gyerek nem akarja ápolni, ellátni, akkor autóba ültetik szegény ártatlan kis jószágot és valahol, ahonnan már nem talál haza, kiteszik. Belőlük lesznek a kóbor kutyák.
Nagyon szomorú lettem a történet hallatán. Azt hittem, az ember okosabb és felelősségteljesebb, de be kellett látnom, hogy semmivel nem jobb sok állatnál, sőt sok esetben még rosszabb is.
Mire hazaértünk, alaposan elfáradtam a hosszú sétától, elkeseredtem a hallottaktól, így aztán egy könnyű vacsora után gyorsan lefeküdtem abban reménykedve, hogy másnapra kialszom a szomorúságomat.
Jó éjt kis barátom, álmodj szépeket!
Pár nappal később már szívesen elindultam volna Budapestről. Bár Egérke anyukája elmondta, hogy a városban még rengeteg a látnivaló, sok szép hely van még itt, és sok emlék, ami mesél, akkor is menni akartam. Vonzott az ismeretlen és persze a hajók. Mióta láttam őket, egyfolytában arról álmodoztam, hogy felszállok az egyikre, és messze utazom vele. Ha tehettem, kimentem a folyóhoz, és gyönyörködtem a szebbnél-szebb járművekben.
Aztán egyszer csak láttam, hogy a közelben az egyik kikötőben megállt egy nem túl szép, de hatalmas és Jó illatú hajó. Illata olyan volt, mint a frissen aratott búza. Mintha csak pórázon húztak volna a kikötő felé! Egyszerűen nem tudtam ellenállni. Ez már sok volt a kis lelkemnek: hajó, búza illattal, igazi kánaán.
Többen voltunk a parton. Ez nem volt különleges, mivel a környékbeli egérgyerekek gyakran játszanak ott. Amikor a hajóról elkezdtek leszállni az emberek, a többiek gyorsan behúzódtak a kövek közé. Én is követtem a példájukat, de nem mentem messze, csak a legközelebbi hézagig. Aztán egyszer csak elfogytak az emberek, megszűnt a mozgás a hajó körül. Egérke is ott volt a közelben a testvéreivel együtt. Aggódva figyelték, hogy mit csinálok. Közben én eldöntöttem, hogy ezzel a hajóval megpróbálkozom.
Odamentem Egérkéékhez elbúcsúzni tőlük. Megköszöntem a vendéglátásukat, a jóságukat és megkértem Őket, adják át köszönetemet és üdvözletemet a szüleiknek. Biztosítottam őket arról, hogy soha nem fogom Őket elfeledni, és ha visszaértem, mielőtt hazamennék meglátogatom őket. Egy picit én is meghatódtam, néhány könnycsepp nekem is összegyűlt a szemem sarkában, azonban bennem élt a kalandvágy, így kevésbé voltam szomorú az elválástól, mint a többiek.
Mielőtt az emberek újra megjelentek volna, odaszaladtam a pallóhoz, ami a hajóra vezetett és gyorsan felosontam.
A hajó hatalmas volt. Nagyobb, mint a partról gondoltam volna. A fedélzeten – így hívják azt a részt, ahová a pallóról jutottam – sok hely volt, ahová el lehetett bújni. Csónakok, kötelek, ponyvák. És finom búzaillat! De hol lehet annak a forrása? Nem láttam, de nem mertem elindulni megkeresni, mert voltak még fent emberek. Nem volt túl nagy a mozgás. Ennek ellenére jobbnak láttam, ha megbújok egy csomó ponyva és kötél között. A nagy izgalom is lehetett az oka, de elaludtam.
Arra ébredtem, hogy nagy a nyüzsgés körülöttem. Éppen jókor riadtam fel, mert néhány pillanattal később a ponyva megmozdult, így gyorsan arrébb kellett iszkolnom. Éppen rakodtak. Nagy zsákokat raktak ki, és egy futószalagon búza rohant a parton álló autó tartálya felé. Hát innen a jó illatok! Sajnáltam is, mert most aztán nem lesz finom vacsora! De nem tartott soká a rosszkedv az elszaladt vacsora miatt, mert a rakodás után kitakarították a hajót, és minden kezdődött elölről, csak éppen fordítva. Most bepakoltak. Lisztet. Minden finomságot. Nem győztem nézni a nagy mozgolódást, szívni a kellemes illatokat! És az itt-ott kiszóródott élelmiszerből persze jól is laktam. Fejedelmi volt.
Szinte észre sem vettem, úgy elrepült a nap. Teljesen besötétedett, és elcsendesült a fedélzet. Itt volt az ideje, hogy valami jó búvóhelyet keressek magamnak. Elképesztő szerencsém volt. A parancsnoki hídon találtam egy kis rést. Kívül, így a szagomat nem érezhették meg, és nehezebben vehettek észre. Onnan mindent jól láttam, és aránylag könnyű volt elmenni is élelmet keresni szükség esetén. Ott aztán kellemesen befészkeltem magam, és én is aludni tértem, hiszen nemsokára indulok tovább!
Másnap reggel megmozdult a világ. Hirtelen nem tudtam, mi történt, de aztán szinte azonnal rájöttem, hogy elindult a hajó. Kilestem a lyukból. Csodálatos volt. Szépen, lassan, komótosan haladtunk a Dunán. Két oldalt a város, jobbról Buda, balról Pest. Fölöttünk a hidak, mellettünk a parton a szép házak. Láttam a Parlamentet, a Várat, a Gellért hegyet, most már a Dunáról, a hajóról.
Suhant mellettünk a város. Először a szép házak tűntek el, majd a kevésbé szép épületek, aztán a gyárak, telepek, és végül minden, amit ember épített. Kétoldalt a parton fák, bokrok álltak. Volt, amelyik a vízben. Nagyon szép volt. És nyugodt. Nem hallatszott más, mint a hajómotor dübögése-dohogása, és a természet zajos csendje. A madarak, állatok hangja törte meg a víz csobogását, a szellő hangját. El sem tudtam eddig képzelni, hogy az embertől távol a természet ilyen is lehet. Érdekes kettősség volt ez. Csend! Nagy-nagy csend! De csak pillanatokig, aztán felrikolt egy madár, kiugrik a vízből egy ficánkoló hal és szinte azonnal visszacsobban. A víz csobog mellettünk, és örvénylik itt-ott. A szellő a parton álló fák ágai között kergetőzik, susog. Hát! Ez maga a csoda. Úgy gondoltam, ezt nagyon sokáig el lehet nézni-hallgatni, hiszen semmi nem ismétlődik meg kétszer, és olyan béke árad minden felől, hogy olyat még soha máshol nem éreztem.
Nem gondoltam, hogy annyira soká utazunk a hajón, mint amilyen hosszú út lett belőle. Sok mindent megtudtam az utazás során. Szerencsém volt, mert mint kiderült Budapesten egy fiatal matróz is csatlakozott hozzánk, akinek a kapitány nagyon sok mindent elmesélt a folyóról.
Húha – gondoltam, mennyi ország lehet a Földön, ha csak Európában ilyen sok van. És, ha egy országban sok város-falu van, amilyen a kisváros, vagy Budapest, akkor milyen nagy lehet a Föld! Meddig menjek? Hiszen még a Duna végéig Magyarországon kívül 6 országon halad át a hajó! – De aztán hallgattam tovább, mit mesél a kapitány az újoncnak.
- Nem mindenhol egyforma persze. A felső részein keskeny, nagyon mély és sebes folyású, a sík vidékeken kiszélesedik és lelassul. A vízszint változása, az áradások sok gondot okoznak időnként a lakott területeken. A növények sokasága mellett ötvenkét dunai halfajt ismernek, ami viszonylag szerény szám. A leggyakoribb madár a dankasirály.
- Ők repültek felettünk induláskor Budapestnél? – kérdezte a matróz.
- Igen. A Duna menti árterületen és erdőkben sok egyéb állat lakik: vizipocok, törpe egér, vidra, róka, őz de sok egyéb állat is. Több helyen az ivóvizet is a Duna biztosítja, de sajnos Magyarországon a vize elég szennyezett, így csak parti szűrésű kutakkal tudja például Budapesten is az ivóvizet adni. …
Hallgattam a beszélgetést, igyekeztem minél több dolgot megjegyezni, megtanulni. A nagy figyelem, koncentráció következménye az lett, hogy az ivóvíz volt az utolsó, amit hallottam, mert hirtelen elnyomott a buzgóság, még a vacsoráról is megfeledkeztem.
Azt álmodtam, hogy találkoztam egy vizipocokkal és nagyot beszélgetünk a Dunáról, az utazásról.
Jó éjszakát gyerekek!
