Időnk oly gyorsan elpereg
egy perc csupán az élet...
de ez a perc lehet csodás
terentő munka
alkotás, amely megőriz téged.

Kolléganõm, Zsuzsa, csodálatos nagymama. Neki szólnak meséim, amelyek a testvérekrõl íródtak.

Egyke és Peace
A hiányzó fél

Mesénkben most Kanadába utazunk. Kanadának is az északi részére, ahol a farkasok élnek. Itt él Egyke a kisfarkas.

De jó meleg van! - ez volt az elsõ gondolata a kisfarkasnak, amikor felébredt. Félálomban fészkelõdni kezdett. Kereste mamája és testvérei melegét, puhaságát. De valami nem volt az igazi. Meleg volt ugyan, de valahogy mégis más, puha volt a környezet, de nem áradtak belõle a szeretet, az összetartozás hullámai. Ekkor eszébe jutott, hogy egyedül van. Hiába gondolkozott, hogy mi történt, nem tudta, csak azt, hogy már nincs a mamával és a testvérei sincsenek sehol. Ekkor aztán kinyitotta végre a szemét.

Nagyon különös világot látott. Szép volt az odú. Nem olyan mint otthon, ez fából készült és különösen szabályos volt. De nagyon finom volt a belseje, puha, szõrös és meleg, csak az illata volt egészen más, mint amit eddig érzett. Ekkor mozgásra lett figyelmes, és szinte abban a pillanatban repülni kezdett valami furcsa puha, meleg dolgon.

- Nézd mama! felébredt, és milyen aranyos. - mondta Joe lelkesen.
- Vigyázz, kisfiam, Õ még nagyon picike. Valószínûleg éhes is. Megetetitek?
- De jó! persze. Alig várom, hogy végre egy kicsit a kezembe vegyem. - hallatszott Mary hangja.
- De tudjátok, hogy vigyázni kell rá nagyon. Még nagyon kicsike.

Mary alig várta, hogy megkapja Joe-tól a kisfarkast, akit Édesapjuk talált a lakásuktól nem messze. Az utolsó pillanatok egyikén akadt rá. Nem is gondolkozott, felvette, a kabátja jó nagy zsebébe süllyesztette és hazavitte. A gyerekei nagyon örültek neki. Mama ugyan aggódott egy kicsit, de végülis nem bánta, hogy egy kisfarkassal szaporodott a család. Volt az udvarban ugyan kutya is, nem egy, de öt: két nagy és három pici kölyök. Elõször arra gondoltak, hogy a kutyamama jó pótmama lenne, de mivel elég fáradt és gyenge volt szegény, így jobbnak látták, ha elõkerül a cumisüveg. És most a kisfarkas Mary ölében hevert. Már nem félt. Érezte szájában az édes tej finom ízét. Nem volt annyira jó, mint amikor még szopott, de nagyon jólesett.

- De kár, hogy neki nincs testvére - szólal meg egy idõ után Mary, miközben a kisfarkas békésen feküdt az ölében. - akkor most játszhatnának együtt egy kicsit.
- Add ide! - mondta Joe.
- Nem adom. Most pihennie kell.
- Te mondtad, hogy ha lenne testvére, most játszhatnának. Add ide, majd én játszom vele.
- Anya!!! A kisfarkas jóllakott, pihennie kell, de Joe el akarja venni tõlem.

Erre a kisfiú kikapta a kisfarkast a huga ölébõl és elrohant vele. De elõtte még alaposan megrántotta a kislány haját. Mary pityeregni kezdett:
- De jó a kisfarkasnak, hogy nincs testvére!

De ezzel már Egyke - a kisfarkas, akinek Joe idõközben nevet adott - már nem értett volna egyet. Nagyon jól érezte magát. Tele volt a pocija, kellemes melegséggel burkolta be a kisfiú keze, karja. Álmos sem volt, hiszen sokat aludt, mióta az Édesapa hazahozta. Mégis, amikor kiértek Joe-val az udvarra összeszorult a szíve. Meglátta a kiskutyákat. A három kölyök egy gombolyagban hempergett, morgott, csaholt, és közben jó nagyokat haraptak egymásba. Mérgesek voltak. A legerõsebb és leghiggadtabb az egyik kisfiú volt. Utána következett egy cserfes, örökmozgó kislány – Cserfi - , akinek egy pillanatra sem állt meg keze, lába, aki egyszer itt, egy pillanat és már máshol, egyszer labdázott, a következõ pillanatban pedig húzta a testvére szõrét. A harmadik kutyakölyök volt a legkisebb. Higgadt kiskutya volt, aki a hasát mindennél fontosabbnak tartotta.

Nem volt felhõtlen a kutyacsalád élete. A legnagyobb kölyök – a gazdik Peace-nek hívták - nehezen tûrte, hogy a kislány mindent közösnek tekint. Nem érdekelte, hogy a játék a másiké, sokszor még szét is rágta azt. Nem örült annak, hogy testvérei vannak. Nem volt különösebb baj, csak nem volt igazán boldog. Nem vágyott másra, csak arra, hogy békén hagyják egy kicsit, hogy vele foglalkozzanak a szülõk. De a kislány mellett ez nem igazán ment, rá mindig vigyázni kellett valakinek. Ha egy pillanatra nem figyeltek rá, biztos történt valami.

Joe látta a kisfarkas vágyakozó tekintetét. Egyke megszólalásig hasonlított a kölykökre. „ Miért ne játszhatnának együtt egy kicsit?” gondolta és letette a kisfarkast a kölykök közé. Körbeszimatolták egymást a kis állatok. Cserfi azonnal elkezdte húzni Egyke bundáját. Pillanatok alatt hatalmas birkózásba, kergetõzésbe kezdtek. Peace ezt látva békésen elbandukolt a nemrég kapott játékhoz és végre nyugodtan játszhatott egyet.

Közben Joe-nak eszébe jutott valami. Beszaladt a házba. Rövid idõ múlva Mary-vel találkozott.

-Hol van a kisfarkas? – kérdezte a kislány.

Joe ekkor döbbent rá, hogy õrizetlenül hagyta Egykét a kutyák között. Kirohant és gyorsan felkapta a kölyköt. Nem vette észre, hogy Peace-t fogta meg Egyke helyett.

De jó! Gondolta a kutyus, végre nyugalom lesz körülöttem. Mindenki velem foglalkozik egy kicsit. És milyen jó meleg Joe karja.

A konyhában az egész család õt dajkálta, vigasztalta, amiért egyedül maradt a számára idegen kutyák között.

- Gyere adok enni, inni, utána egy kicsit játszom veled – mondta Mary, és nem gyõzte kényeztetni a kiskutyát. Adott neki egy szép új kisplédet, meleget puhát, amilyet Peace még soha nem látott, érzett. Játék után a pléddel együtt betették a ládába, ami Egykének készült. Vacsora végeztével elcsendesedett a konyha, a ház. A Család elment aludni. Peace jól befészkelte magát a kipárnázott ládába, belebújt a saját kisplédbe és aludni próbált. Nagyon lassan, forgolódva, fészkelõdve aludt el.

Közben az udvaron véget ért a hancúrozás. A kiskutyák - no és persze Egyke is – alaposan elfáradva, kiéhezve mentek a kutyamamához.

De különös szag – szimatolt kutyamama. - Hol van Peace? Ki ez a kis idegen? Miért érzem rajta Joe szagát?

Aggódott a kiskölykéért, de mivel érezte a család szagát a kisfarkason, és látta, milyen jól elvan a saját gyerekeivel, no és arra gondolt, hogy Peace-nek is kellene valaki akihez odabújhat, így a másik két kölyökkel együtt magához engedte. Megvacsoráztak a kiskutyák is, és összegömbölyödve elaludtak. Nagyon szépet álmodott Egyke- Nyugodt volt, volt családja, voltak testvérei.

Hirtelen riadt fel Peace. „mi történt? Hol vannak a többiek? Miért vagyok egyedül?” Gondolta. Rádöbbent, hogy a félelem ébresztette fel. Nagyon jó volt a kényeztetés, az, hogy senkihez nem kell alkalmazkodnia, de ekkor értette meg, hogy a család, a testvérek melegségét semmi nem pótolhatja. Alig várta a reggelt, hogy visszamehessen az udvarra.

Elõször Anya ért ki a konyhába. Azonnal meghallotta a nyüszítést.

- Mi történt, kis árvám?- hajolt a láda fölé. A reggeli világosságban rögtön észrevette, hogy nem a kisfarkas van a dobozban. – Peace, Te hogy kerültél ide? …. Biztos Joe kevert össze Egykével tegnap este. Nem baj, gyere kiviszlek és helyrehozzuk, amit Joe elrontott.

Ám amikor kiért az udvarra a kutyakölyökkel, látta a szõrgombócot, amiben az egyik a kisfarkas volt. Látta a büszke kutyamamát, ahogy rájuk néz, ugyanakkor látta az aggodalmat is a szemében, amivel Peace-t figyelte. Kutyamama nem bánta, ha Egyke is velük marad, csak Peace-t is kapja vissza. Amikor Anya letette a kölyköt, Peace gyorsan odaszaladt a gombolyaghoz és Õ is belebújt. A többiek kicsit mocorogtak, jól összebújtak és már négyen aludtak tovább.

Ettõl kezdve a kisfarkas is a kutyakölykökkel lakott, velük élt, Õ lett a negyedik testvér. Mindenki nagyon boldog volt. Peace-nek elég volt az az egyetlen éjszaka, hogy megérezze, a testvéreket, a családot semmi nem pótolhatja
Vissza

Régmúlt időkben, keleten történt amit most elmesélek Nektek.

Egy gyönyörű palotában élt egy idős, gazdag maharadzsa. A maharadzsa jó szíve nem ismert határt. Mindig segített mindenkinek, aki rászorult és hozzá fordult. A feleségét imádta. Egyetlen bánata volt csak, hogy eddig nem született gyermeke. Ám történetünk idején gyönyörű, fiatal felesége gyermeket várt. A maharadzsa nagy boldogságában mindent megadott az asszonynak, aki szegény sorból származott, sokgyermekes családból. Az asszony lánykorában, sokat nélkülözött, hiszen mindent meg kellett osztania testvéreivel. Mindent, pedig igazán semmiből nem volt elég.
Amikor a maharadzsa egy utazásáról hazafelé meglátta a lányt, rámosolygott a szerencse, mivel a férfi azonnal beleszeretett. Feleségül vette, és egész családjával együtt beköltöztette a palotájába. Jóra fordult így a család sorsa. De az asszonyka nem feledte a keserves éveket.

Amikor a gyermek szóba került, szomorú lett, hogy nincs gyermeke, de azt mondogatta magában vigaszul:

- Sajnálom a férjemet, mert nincs gyermekünk, de még mindig szerencsésebb így, mint ha sok poronty lenne körülöttünk.

Nem látta, érezte, hogy milyen rossz lehet egyedül.

Most viszont várta a babáját. Amikor eljött a szülés ideje, két gyönyörű gyermeknek adott életet. Nagyon megijedt. Azt szerette volna, ha a gyermekének nem lenne testvére. A sors azonban közbeszólt. A szobában csak Ő volt és a bába, aki azonnal észrevette, hogy az asszonyka arcán átfutott a bánat.

- Mi a baj, kedveském? Gyönyörű egészséges gyermekeid születtek. Szerencsés vagy, az egyik fiú, a másik kislány.

Erre az ifjú anyuka elkezdett keservesen sírni.

- Jaj-jaj, csak nehogy baj történjen, ne kelljen nélkülözni a gyermekeimnek! Miért lettek ketten. Én csak egyet szerettem volna.
- Semmi baj, aranyom, - mondta a bába, arcán gonosz vigyorral – én segíthetek a bánatodon.

A maharáni nem tudta, hogy a bába régen kinézte a maharadzsát a vejének. Csúnyácska leányát akarta hozzáadni, ám a maharadzsa végül nem vette feleségül Őt. „Eljött hát az idő, amikor a sors lehetőséget ad nekem.” Gondolta magában a gonosz bába.

- Válassz, melyiküket szeretnéd! Nem túl messze innen lakik egy gazdag házaspár, akiknek nem lett gyermekük, de nagyon szerettek volna. A másik gyermeket elviszem nekik. Mindent megadnak majd a kicsinek, és úgy fogják szeretni, mint a sajátjukat szeretnék. Sőt, ha lehet még jobban, hiszen nagyon vágynak egy gyermekre.
- Igazán? Megtennéd? A gyermeknek biztos jó dolga lenne? Nem lesz ebből baj? És mit fog szólni a férjem?
- Ne aggódj! A gyermek jó kezekbe kerül. A férjed pedig semmit nem fog megtudni, hiszen csak mi ketten tudjuk, hogy ikreket szültél.
- Esküdj meg, hogy minden jól alakul, és a kislányt vidd el a házaspárnak!
- Meglátod, minden jól alakul!

A bába titokban kicsempészte a kislányt a palotából és elvitte a lányának.

- Nagyon vigyázz a gyermekre! Ő lesz a belépőd a palotába! – mondta neki. Majd visszatért az ifjú anyához.

Azt tervezte, hogy amikor már megerősödött a két gyermek egy kicsit, ármánnyal a maharadzsa tudtára adja a történteket. Arra számított, hogy erre a férfi elveszejti a feleségét, és a gyermekét gondozó lányt feleségül veszi.
De a sors néha nagyon kegyetlen és minden jó és rossz tervet is áthúz. Ekkor is ez történt. Alig egy évvel a gyermekek születése után, amikor a banya még éppen csak elkezdte elültetni a gyanút a maharadzsa fülében, rablók támadták meg a palotát. Megölték a maharadzsát és feleségét, és megölték a banyát is, aki éppen a maharadzsára várt.

A kisfiú – Ali – a dadájával sétált kint a kertben, a kert egyik eldugott sarkában a hatalmas kőkerítés mellett egy fa állt. Nem is igazán a kerítés mellett, hanem talán a kerítés körül. Érdekes volt, sehol máshol nem nőtt ilyen fa. Az egyik felén kék, a másik oldalán rózsaszín virágok nőtte. A kék fele a palota kertjében állt, a rózsaszín oldal pedig a mellette lévő kis ház udvarában nőtt ki a kerítés alatt átbújt gyökérből. Nagyon szeretett itt játszadozni Ali. Itt mindig nagyon boldog volt, nagyon jól érezte magát. A támadáskor is éppen a fa alatt játszadozott, így ő megmenekült. És megmenekült a húga is, aki a banya lányánál volt. A kisfiúnak nem fordult rosszra a sora, hiszen az édesanyja családja ott volt neki. Segítették mindenben, irányították a birtokot, nevelték a kisfiút. Mindent megadtak neki, hiszen a gazdagság a szülei halála után is megmaradt, csak a palota mozdítható értékeit vitték el a rablók. A kincstárat nem találták meg, a birtok pedig nem mozdítható.

Úgy látszott, minden rendben van, egy apró dologtól eltekintve. A kisfiú szépen cseperedett, kedves, szép, okos ifjú vált belőle, csak nem volt vidám. Időnként, mintha fájdalom hasított volna belé. Kérdezgették, mi történik ilyenkor, de Ő nem tudott válaszolni igazán.

- Nem tudom, mintha valami rossz történt volna velem.
- Nem tudom, éhezem, holott nem is vagyok éhes.
- Nem tudom, mintha valaki megütött volna.
- Nem tudom, de mintha hiányozna a szívem fele.

Ilyenek voltak az elhangzó válaszok, amikkel senki nem tudott mit kezdeni. Az idő előrehaladtával az ifjú egyre jobban szenvedett. Mindent megtettek a rokonai és az alattvalói is, hogy segítsenek neki – hiszen nagyon szerették – de semmi nem használt. Már úgy tűnt a fiatal maharadzsa menthetetlenül megbetegszik, és nem csak a furcsa érzések, a hiányérzet szomorítja, de a teste is egyre jobban leépül. Az emberek megpróbálták ajándékokkal vigasztalni, megpróbálták kitalálni, mi hiányozhat neki. De semmi nem javított az állapotán.

- Nősülj meg Uram! – javasolta neki egy öreg bölcs.

Ettől kezdve áramlottak a palotába a szebbnél-szebb leányok, de nem talált párra az ifjú, nem javult az állapota.

Rabnők nem éltek a palotában. Az ifjú maharadzsa jóságos volt, okos és kedves, így nem tűrte a rabságot! Nem tűrte, hogy gonoszul uralkodjon egyik ember a másik felett. Egyszer, amikor már az emberek mindent kipróbáltak, az egyik idős nagybácsi egy rabnőt hozott a fiúhoz, akit a város egyik elszegényedett kereskedője adott a nagybácsinak. Ő ránézett. A lány pillantása valami nagyon furcsa érzést keltett a fiúban. Nem szerelem volt ez, nem megkívánás. Valami, amit nem tudott megmagyarázni, megfogalmazni, de ettől az érzéstől egy csipetnyit jobban érezte magát. Tudta, hogy minden jóra kell, hogy forduljon, de nem tudta miért, mitől. Felszabadította a lányt, de annyit kért tőle, hogy maradjon mellette, amíg meggyógyul. A lány boldogan beleegyezett. Senki nem tudta, de a fiatal rabnő ugyanazokon a kínokon ment át, mint az ifjú fejedelem. Nagyon jó volt nekik együtt. Rengeteget beszélgettek.

- Hogy hívnak – kérdezte Ali a lányt
- Fatima a nevem.
- Mesélj, kérlek magadról! Honnan jöttél? Hol vannak a szüleid? Hogyan lett belőled rabnő?
- A szüleimet nem ismertem. Gyermekkoromból nem sokra emlékszem. A nénémmel éltem egy kis házban. Nagyon kicsiként emlékszem, hogy boldog voltam. Kicsi udvar volt a házunk mellett, egy hatalmas kőkerítés tövében. Állt ott egy érdekes nagy fa, szerettem játszani alatta.
- Nekem is volt egy kedvenc fám, én is nagyon szerettem. A kertben áll, ha jobban leszek, megmutatom Neked.
- Köszönöm Uram.
- Mesélj tovább!
- Akkor is nagyon pici voltam, amikor minden megváltozott. Nem tudom, mi történt, csak egyszer jött a néném, kisírt arccal, kétségbeesetten. Attól kezdve nem éreztem a szeretetét.
- Más rokonod nincsen?
- Nem tudok róla. Csak ketten voltunk. Néha megjelent egy öregasszony a háznál. Pusmogtak egy kicsit titokban, aztán eltűnt. Engem mindig megnézett alaposan. Mintha azt ellenőrizte volna, hogy ép vagyok-e, és egészséges. Ilyenkor a néném szeméből furcsa, gonosz fény áradt. Ha visszaidézem ezt a tekintetet, talán féltékenységnek tűnik.
- Féltékenység? Egy kislányra?
- Nem tudom. Talán valami más volt.
- Mesélj tovább, kérlek!

Fatima szép sorjában elmesélte az életét. Közben ők észre sem vették, ami mindenki másnak feltűnt a palotában, hogy a két fiatal egyre vidámabb és egészségesebb. Ali felkelt, és néha már a szobából is kiment. Ültek, vagy sétáltak egymás mellett és beszélgettek. Fatima mesélt tovább:

- Egyszer aztán végleg eltűnt az öregasszony is. Ekkor változott meg minden. Elmúlt néhány hét. Elfogyott mindenünk. Nélkülöztünk. Nem túl soká arra jött egy karaván. Koldultunk egy kis élelmet. A vezető adott enni, de mondta a nénémnek, hogy értem sokat fizetne neki. Annyit, hogy nem kellene tovább kéregetnie. A néném először nem akart szóba állni vele, kevesellte, amit a kereskedő ajánlott, de végül hosszas alkudozás után szívfájdalom nélkül adott el a kereskedőnek.
- Hát nem rokonod volt?
- Nem tudom, de eladott. De rám mosolygott a szerencse, mert a vezető itt lakott a városban. Neki nem volt gyermeke. Nevelt, taníttatott. A felesége azonban nem szeretett. Amikor a gazda elment, gyakran éhes voltam, és többször meg is vert. Aztán egyre többször rabolták ki a karavánokat és egyre szegényebbek lettek a gazdáim. Végül, amikor már enni is alig tudtunk, elhozott a gazdám neked. Tudta, hogy beteg vagy, gondolta, hátha neked segíthetek, és itt nekem is jobb lesz, mert elláttok, és otthon is egyel kevesebb szájat kell etetni. Hát így kerültem hozzád.
- Szegény! Micsoda keserves életed volt.
- Nem, nem volt rossz. Jó emberek között éltem.

Közben Ali szinte teljesen felgyógyult. Már a kertbe is kimentek sétálni. Nagyon megszerették egymást.

- Mintha csak a húgom lennél – mondta egyik kerti séta közben a fiú.
- Igen, remélem nem tekinted sértésnek, ha azt mondom, a bátyámnak érezlek.

Közben elértek Ali kedves fájához. Fatime rápillantott és azonnal kifutott arcából a vér.

- Ez az a fa, ami az udvarunkban nőtt! Csak a másik oldala, a rózsaszín alatt játszottam.
- Az nem lehet! A rokonaim mesélték, hogy ott annak a bábaasszonynak a lánya lakik, aki édesanyámnak segített a születésemnél. Neki pedig nincs és nem is volt soha gyermeke.
- Pedig én ott laktam. Lehet, hogy Ő nem a néném hanem más rokonom.
- Ezt meg kell tudnunk. –mondta Ali, és azonnal elindult visszafelé. – Menj, a szolgálóknak szólok, hogy öltöztessenek fel gyönyörűen. Látni szeretném, felismer-e téged a banya! Míg Te készülsz, én idehívatom.
- De kérlek, ne bántsd! Nem tehet arról, hogy olyan szerencsétlen. Ha nem adott volna el, lehet, hogy éhen haltunk volna mindketten!
- Tudni szeretném az igazságot. Megérdemelt jutalmát vagy büntetését fogja megkapni csak.

Mire az asszony a szomszédból megérkezett, a lány már ott ült Alival a fogadóteremben. Amikor az amúgy is ijedt asszony meglátta, azonnal esdekelve eléjük borult:

- Bocsássatok meg! Bocsássatok meg! Nem akartam rosszat! Mindent az anyám tervelt ki! És amikor meghalt, nem tehettem mást, mint eladjalak, különben éhen haltunk volna! Nem akartam rosszat, de senki nem hitt volna itt nekem!
- Miről beszélsz? – vágott közbe Ali – mondj csak el mindent részletesen.

Az asszony nagyon félt. Látta felvillanni a harag fényét a fiú szemében, így nem mert hazudni. Mindent elmondott az ikrekről.

A történetet megdöbbenve, hitetlenül hallgatták. Érezték, hogy igaz, de a kétség bennük volt. Az egyik testőr, aki a teremben volt, felkapta a fejét. Az édesanyjától – Ali nagynénjétől – hallotta, hogy a maharáninak volt egy különleges anyajegye, amit a fiú részben örökölt tőle. Egy szívecske a dereka alatt a jobb oldalán. Ha a lány tényleg az ikertestvére, akkor rajta is ott lehet az anyajegy.

- Hívd ide a nénémet, kérlek! – szólt Ali a fiúhoz – Nézzük meg!

Mikor megérkezett az asszony, ellenőrizték az anyajegyet. Nem volt a leány jobb oldalán semmi a ragyogó tiszta bőrén kívül. Ekkor megszólalt az addig némán figyelő banya:

- Nézzétek meg a bal oldalon, ott van az anyajegy, jól emlékszem rá!
- Hihetetlen – kiáltott fel az asszony, amikor meglátta Fatima anyajegyét! Az nem egyezett Aliéval, hanem azt egészítette ki egy teljes szívvé.

Ezután volt csak igazi öröm. Mindenki elhitte, tudta, hogy a banya igazat mondott. Azt is tudták, hogy a fiú meggyógyult, hiszen a fél szíve – ha csak érzésekben is, de – a testvérénél volt, amikor Ő éhes volt, éhezett Ali is, ha bántották, az fájt neki is. Ez magyarázta a különös testvéri vonzalmat is közöttük.
A nagy örömöt az egész birodalom ünnepelte. Nem volt több szomorúság a palotában. Ali a banyának is megkegyelmezett, hiszen gonoszsága nélkül talán soha ki nem derül az igazság.